Critical mass 2007

Azért van abban valami felemelő, hogy csak úgy végig zúghatsz a rakparton - üvöltött hátra nekem az egyik Iker, Novothny Egy (Ede) miközben nekilódult valami lejtőn, az előtte lévők halálát megvető bátorsággal, nyomában az öccse (bátyja, Bálint, ez mintegy 30 éve képezi családi viták tárgyát, egyezzünk ki döntetlenben) és Toma, természetesen.

Ja, hogyne - húztam utánuk szlalomozva, nehogy már elüssek néhány kéz a kézben tekerésző párocskát, vidám kétévest és pár csávót az extrém sportok szakosztályból. Virágozzék, aki akar, csak ne pont előttem, villant be, de az össznépi hepaj és öröm közepette - ennyi ember és jól érzi magát, ritka feeling ebben a városban - ez eltörpült. Ez elfeledtette még a kamaszkorom óta csak kulminálódó tömegiszonyomat is. Szép is az, amikor anyukák és apukák próbálnak meg összeartani egy bicikliző négy csemetéből álló kis családot, igaz a legkisebb még a gyerekülésből sasol. No csak sasolj - vigyorgok, és a lehetőségekhez képest elszáguldok mellettük. (Azért utólag persze mégis visszasírtuk azt a 2001-es illegális menetet is, különösen az Ikrek, akik akkor még nyomták ezt a biciklisfutárkodást a dj-skedés mellett.)

Még tutibb lett volna az egész, persze, ha hallgatok a józan észre meg a realitásérzékemre és sikerül lebeszélnem a 13 éves Karint arról, hogy VELÜNK akarja végigcsinálni az egészet. De nem jött be (Angel kifejezetten élvezte: hosszas könyörgésemre most sem volt hajlandó eljönni "úgyis tudod, Andris, hogy lehagynátok az első kukánál 192-vel, és én sose érnék a végére, de majd csatlakozom a babakocsis felvonuláshoz ... /pupilláztam egyet, miről maradtam le már megint/ ... Katával. Ja, az már mindjárt más, ott tényleg van mit tolni. Karin közben vihogott, hihetetlen, ilyenkor hogy meg tudják érteni egymást).

De ez a dolog Karinnal végül is várható volt, miután voltam olyan idióta és elmeséltem neki, mi készül idehaza. A kiscsaj, aki otthon amatőr bringaversenyekre jár, teljesen bepörgött, és eltökélte, hogy csak amiatt idejön Stuttgartból, hogy végigtekerjen velünk. És valljuk be ezt valahol meg lehetett érteni - itt kezdődtek a problémák. (A kiscsajnak ez a húzása - és az, hogy azt képzelte, nálunk fogja tölteni a hétvégét, amit még (az elmúlt 13 évben) sosem tett - rajtam kívül csak két nőt készített ki teljesen, az anyját "Ha azt képzeled, Kunzler, hogy elengedem hozzátok egy hétvégére + az Ikrekkel, Tomával, meg veled - ezt úgy tudja mondani, mintha én legalábbis valami autentikus japán átok lennék - egyedül, egy 32000 tüntetésre, hát nagyon tévedsz" és Angelt ("én ezt fonák helyzetet képtelen leszek itt kezelni" - írta nekem reszkető kézzel - ne kezeld, kicsim, csak éld túl, ahogy én is). Végül Karin jött, mert mindig eléri, amit akar, az anyjánál a hivatalos apjánál, és alapvetően nálam (nálunk) is. Azért persze ez nem ennyire napfényes, ahogy ezt írom itt.

Embertelen sokan voltak. Nem tudom, talan nem volt kint 50000 ember, bár bevallom én nem figyeltem, a dugó, meg a tömeg már Újpesten mellbevágó volt. A helyzet úgy pár szakasznyi illegális kerülőút igénybevétele után, úgy Pesten, a Lánchíd tájékán kezdett elviselhetővé válni, akkor kb már tudtunk - abszolút balesetveszélyesen - a fősodorral, úgy halál lassan, talán tizenöttel (jó esetben hússzal) menni. Karint vagy harmincszor elvesztettük valahogy, hol előttünk, hol mögöttünk tekergett teljes eksztázisban. Örültem, komolyan, hogy nem ütött el senkit, és őt se ütötte el senki. De a hangulat - olyan Sziget-feeling - mondhatnám joviális volt, senki sem anyázott, akinek véletlenül a tyúkszemére léptek. Karin azt mondta, még életében nem élvezett ennyire semmit. Összenéztünk Tomával - jó neki, és megfékeztem magam: a Szigetről akkor talán most nem kéne neki beszélni... Miközben Karin ragyogott, éreztem némi elégedettséget: mégse sikerült annyira félre ez a kölyök.

17 07-re célba értünk - kicsit eltököltük az indulást még a Szigeten.

Az is tetszett Karinnak, amikor a végén tényleg belebotlottunk Bodóba - ült és sörözött, ahogy igérte, igaz nem az út közepén, hanem a Pecsánál, KGB-vel, Faludyval, Verával és még néhány lógóssal. Karin le is hordta őket a sárga földig.

Nekem egyedül a végén volt egy kis gondom. A lajtoskocsi nagy ötlet, meg az is, hogy ne csináljunk az egészből vurstlit, de azért a helyzet az, hogy még a lusta erősítés se tudott annyi sört kicipelni, amennyi kellett volna. De mindegy, azért megoldottuk valahogy némi strapával, hogy rettenetesen bemákoljunk a végére. A program se volt túl frenetikus, arra sem vágytam - bár értem, hogy nagy dolog - hogy arra az izényi területre egyszer csak befusson 50000 biciklis, már az ötlettől is kiújult a tömegiszonyom - vagyis elég hamar odébbálltunk, hogy máshol fejezzük be az estét.

Na, pace.